Edward O. Wilson
Az élet jövője

Részlet a könyvből:

2. fejezet
A palack nyaka

A XX. század az exponenciálisan fejlődő tudomány és technika korszaka volt. A felszabadult művészeteket áthatotta az életerőtől duzzadó modernizmus, a világon feltartóztathatatlanul söpört végig az emberi jogok és a demokrácia eszméje. De egyúttal komor, sötét tónusúra festették a háborúk, a genocídiumok és a totalitárius rendszerek zsarnokságai, amik már csak egy lépésre álltak a világuralomtól. Az emberiség nyakig merült ebbe a felfordulásba, és egyúttal párhuzamosan megtizedelte természeti környezetét is, majd könnyed nemtörődömséggel a végletekig kiaknázta a bolygó nem megújuló energiaforrásait. Sikeresen gyorsítottuk fel egész ökoszisztémák tönkremenetelét, és hatékonyan segítettük elő több millió éve létező fajok ezreinek végső pusztulását. Ha a Föld eltartó képessége véges – és bizonyosan az –, túl elfoglaltak leszünk ahhoz, hogy észrevegyük, mikor nem képes már növekedésünket tovább támogatni.
Az új évszázad beköszönte mintha kicsit felrázott volna minket ebből a delíriumos állapotból. Ma már talán megszabadultunk néhány ideológiai kötöttségtől, és képesek vagyunk lelassítani robogó szekerünket, mielőtt romba döntjük az egész bolygót. Itt az ideje rendbe tenni a Földet. Most kell átgondolnunk mi szükséges ahhoz, hogy mindenki számára kielégítő és fenntartható életforma szülessen meg valamikor a beláthatatlan jövőben. Az évszázad nagy kérdése az, hogyan tudunk elmozdulni egy olyan kulturális állandóság irányába, mely mind az ember, mind a bioszféra számára a fenntarthatóság reményével kecsegtet.
A kiindulási pont eltér attól, amit vezető közgazdászaink és közfilozófusaink feltételeznek. Ők ugyanis legtöbbször figyelmen kívül hagyják a számokat, melyekkel számolnak. A világnépesség túljutott a 6 milliárdon, és ezen az úton haladva, a század közepére eléri vagy meg is haladja a 8 milliárdot. Ezzel párhuzamosan az egy főre jutó ivóvíz és megművelt terület mennyisége olyan szintre csökkent, amit a forrásszakértők egyértelműen kockázatosnak ítélnek meg. Az ökológiai lábnyom (ez a fogalom a termőföld és sekélytenger átlagos mennyisége, amit a világon az emberek a táplálék, a víz, a lakóhely, az energia, a közlekedés, a kereskedelem és a hulladék kezelésére felhasználnak) mérete 1 főre vetítve körülbelül 1 ha a fejlődő országokban, de 9,6 ha az Egyesült Államokban. A világ népességének átlagát tekintve pedig 2,1 ha. Ha azt szeretnénk, hogy minden ember elérhesse az USA fogyasztási színvonalát, a jelenlegi termelési technológia mellett négy további bolygóra lenne szükségünk. A fejlődő világban élő 5 milliárd embernek reménye sincs arra, hogy a dőzsölésnek ezt a szintjét valaha egyáltalán megközelítse. A még elfogadható életszínvonal elérése érdekében azonban ezek a nemzetek is csatlakoztak az ipari társadalmakhoz, és tovább fokozták a természetes környezet pusztítását. Egyúttal a Homo sapiens kikerülhetetlen geofizikai tényezővé vált, lévén az egyetlen faj a bolygón, mely ilyen széles körben képes hatni környezetére. A légköri szén-dioxid mennyiségét az elmúlt 200 ezer év legmagasabb szintjére emeltük, felborítottuk a nitrogénciklus egyensúlyát és tetemes mértékben hozzájárultunk a globális felmelegedéshez, ami már világméretekben érezteti kedvezőtlen hatását.
Röviden tehát, beléptünk a Környezet Évszázadába, amelyben a közeli jövőt olyannak kell elképzelnünk, mint egy palack nyakát (az angol nyelvű szakirodalomból bottleneck néven ismert – A ford.). A tudomány és technológia rossz irányú alkalmazása, párosítva önismereti hiányosságokkal valamint egyfajta kőkorszaki önfejűséggel, oda vezetett minket, ahol most vagyunk. Elkerülhetetlenné vált, hogy mindkét tényező felé gondos előrelátással és morális elhivatottsággal forduljunk.
Várjunk csak, álljunk meg egy pillanatra! A váratlan hang egy bőségelvű közgazdásztól származik. Hallgassuk őt kellő óvatossággal. Ha kíváncsiak vagyunk rá, szavait olvashatjuk akár a The Economist, akár a The Wall Street Journal hasábjain vagy a gazdasági versenyhivatalokban és egyéb, politikailag meglehetősen konzervatív intézményekben termelt tonnányi fehér papíron. Személyiségének megjelenítéséhez ezekből a forrásokból merítettem, annyi becsülettel és tisztességgel, amennyi csak lehetséges, hogy elkerüljem a szükségtelen elfogultság veszélyét. A kiegyensúlyozott vita érdekében a közgazdászt egy ökológussal fogom kerekasztalhoz ültetni. Higgadt vitát szeretnék látni kettőjük között, mert már kicsúsztunk az időből ahhoz, hogy harcba szálljanak egymással. Engedjük meg magunknak azt a tiszteletteljes feltételezést, miszerint az ökológusnak és a közgazdásznak is egy közös cél lebeg a szeme előtt, az élet megőrzése ezen a gyönyörű bolygón.
A közgazdász a termelésre és a fogyasztásra összpontosít. Ezekre vágyik a világ, ezek az emberiség elsődleges igényei, állítja ő. Természetesen igaza van. Minden faj a termelésnek és a fogyasztásnak köszönheti létét. A fa megleli és feléli a szükséges tápanyagokat a talajból és a levegőből, a leopárd elejti és megeszi a szarvast. A földműves pedig mindkettőt eltisztítja az útból, hogy teret adjon a gabonának, amit pedig ő fogyaszt el. A közgazdász gondolkodása a racionális választás modelljén és a közeli időtávlatokon alapul. Az általa használt paraméterek a nemzeti össztermék, a kereskedelmi egyensúly és a versenyindex. Elnökségi irodákban tárgyal, Washingtonba utazik, alkalmanként felbukkan televíziós talk show-kban. Meggyőződése szerint a bolygó szünet nélkül virágzik és még mindig kiaknázatlan.
Az ökológus világnézete ettől lényegesen eltér. Figyelmét a nem fenntartható terméshozamok, a kiapadó vízkészletek és a veszélybesodort ökoszisztémák kötik le. Az ő hangját is hallani, bár egyelőre elég halkan, de szava így is néha eléri a kormányköröket és a gazdasági élet főszereplőit. Civil szervezetek elnökségében foglal helyet, cikkeket ír a Scientific Americannek, és alkalmanként meghívják Washingtonba. Véleménye szerint a bolygó erőforrásai kimerültek, mi pedig komoly gondoknak nézünk elébe.

A közgazdász

„Lazítsunk! Két évszázadnyi riogatás ellenére az emberiség még mindig élvezi a példa nélküli fejlődés gyümölcseit. Vannak környezeti problémák, természetesen, de ezeket meg tudjuk oldani. Tekintsük őket úgy, mint egy gyártási folyamat melléktermékeit, amiktől meg kell tisztítani az üzemet. A világgazdasági körkép biztató állapotot mutat. Az ipari országok nemzeti összterméke folyamatosan gyarapodik. A recesszió ellenére az ázsiai kistigrisek beérték Észak-Amerikát és Európát. Mindenhol a világon mértani haladvány szerint nő a termelés és a szolgáltatás mértéke. Az egy főre jutó bevételek és a húsfogyasztás szintje 1950 óta töretlen lendülettel emelkedik. Habár ugyanebben az időszakban a világnépesség robbanásszerű növekedésnek indult, és elérte az évi 1,8%-ot, a gabonatermelés, amely a világ szegényebbik fele kalóriaszükségletének több mint felét teszi ki, bőven tartotta az ütemet. Így 1950 és 1980 között az egy főre jutó termelés 275 kg-ról 370 kg-ra emelkedett. A fejlődő országokban kitermelt erdők végre regenerálódni kezdtek, megközelítőleg abban az iramban, ahogy pusztításuk zajlik. A növényi rostanyagok mennyisége világszerte csökken – ez kétségtelenül súlyos probléma –, de a belátható jövőben nem várható globális hiány kialakulása. A megfelelő erdőgazdálkodás jelenti a megoldás kulcsát, az iparban felhasznált faanyag 20%-a már ma is ültetvényekről származik.
A társadalmi folyamatok párhuzamosan futnak a gazdasági növekedéssel. Lassan emelkedik az írástudók aránya, ezzel együtt pedig a nők is szabadabbá és politikailag erősebbé válnak. A demokrácia, mint a kormányzás aranymércéje országról országra terjed. Az informatikával – elsősorban az Internettel – megerősített kommunikációs forradalom felgyorsította a kereskedelem globalizációját és egy sokkal átfogóbb nemzetközi kultúra kialakulását.
Malthus szelleme bő két évszázadon keresztül kísértett a futuristák álmaival. Az exponenciális népességnövekedés, ahogy a vészmadarak huhogták, át fogja lépni a Föld eltartó képességét és káoszba, háborúba, éhínségbe taszítja az emberiséget. Alkalmanként ez a lehetőség sajnos valóban bekövetkezett, de csak lokális szinten. S akkor is inkább a rosszul tervezett politikai irányításnak volt köszönhető, mintsem a malthusiánus matematikának. Az emberi lelemény mindig képes volt megoldani a növekvő népesség problémáját, és egyre többen élvezhették a gyarapodás hasznát. A zöld forradalom, mely drámai mértékben megemelte a fejlődő országok gabonatermelését, csak egy a sok kiemelkedő példa közül. Új technológiákkal ez a siker megismételhető. Miért kételkednénk az emberi találékonyságban, ami megtart minket ezen a felfelé ívelő görbén?
Leleménnyel és kitartással formálta a természetet az ember saját hasznára. Egy vad és barátságtalan világból pompázó kertet varázsoltunk, és a Föld sorsa az ember végső dominanciája lett. A súlyos zavarok, melyeket mi okoztunk, gond nélkül mérsékelhetők és visszafordíthatók, amíg nem állunk le a munkával.”

A természetvédő

Való igaz, az emberi élet feltételei sok szempontból drámai mértékben javultak. De te csak a kép felét mutattad be, és bármennyire is tiszteletben tartom a felhasznált logikai összefüggések valóságtartalmát, ez az ábrázolásmód több mint veszélyes. A te világképed szerint az emberiség megtanulta, miképp teremtsen meg egy gazdaságvezérelt édenkertet. Még egyszer mondom, igazad van, illetve igazad lenne, ha egy végtelen kiterjedésű és korlátlanul formálható bolygó felszínén állnánk most. Még számodra is kézenfekvő kell legyen, hogy a Föld véges kiterjedésű és a természeti környezet meglehetősen törékeny. Senki sem fogja a GDP-t és a nagyvállalatok éves jelentéseit nézegetni, mikor megpróbálja a világ hosszú távú gazdasági jövőjét hihetően előrevetíteni. Ha meg akarjuk érteni a valós világot, kénytelenek vagyunk igénybe venni az erőforrás-szakértők és ökológus-közgazdászok kutatási jelentéseit. Ők azok a szakemberek, akik egy pontosan körülhatárolt egyensúlyi állapotot keresnek, amibe beleépítik a gazdasági növekedés által a bolygótól megkövetelt költségeket is.
Az elemzőknek ez az új nemzedéke határozottan állítja, hogy a jövőben már nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, miszerint a gazdasági és társadalmi folyamatok erősen függnek a környezeti erőforrásoktól. Ez jelenti a gazdasági növekedés valós tartalmát – beleértve az egész természetet –, nem csupán a termelés és a pénzforgalom mértéke. Egy meggondolatlan ország, amely letarolja az erdőit, kiaknázza a teljes vízkészletét, vagy földjeinek talaját hagyja elmosni anélkül, hogy ennek az árát egyszer kiszámolná, egész egyszerűen reménytelen gazdasági jövő elé néz. Ugyanattól a szellemi vakságtól szenved, mint azok, akik tönkretették a bálnakereskedelmet. Ahogy a vadászati és feldolgozási technikák fejlődésnek indultak, emelkedni kezdett a bálnafogás mennyisége is, és az ipar felvirágzott. De a bálnapopulációk száma folyamatosan csökkent egészen addig, míg végletesen túlhalászták őket. Számos faj, köztük minden idők legnagyobb emlősállata, a kékbálna, a kipusztulás szélére került. A folyamat egyenes következményeként leállították a bálnavadászatot. Terjesszük ki az eszmefuttatást a csökkenő talajvízszintre, a kiszáradó folyókra, az egy főre jutó szántóföldek zsugorodására, és mindjárt magunk előtt látjuk a teljes képet.
Tételezzük fel, hogy az általános elvek szerint számított globális gazdasági teljesítmény, mely jelenleg 31 billió dollár, egészséges ütemben évente 3%-kal gyarapodik. Így elméletileg 2050-re elérné a 138 billió dollárt. Ha csak egy gyors fejszámolást végzünk, már abból is kiderül, hogy ez az összeg a világ teljes népességének, a jelenlegi életszinvonalat tekintve, megfelelő megélhetést tudna biztosítani. Úgy tűnik, hogy az Utópia megvalósulhat! Akkor mégis mi a csapda ebben a levezetésben? Csupán az, hogy közben a környezetünk omlik össze körülöttünk. Ha természeti erőforrásokat, különösképp az édesvizet és a termőtalajt az eddigi ütemben éljük fel, a gazdaság fejlődése veszíteni fog lendületéből. Ennek pedig egyenes következménye lesz, hogy a szántóföldek területét kényszerűen növelni kell majd, ami pedig el fogja söpörni a világ növényzetének és állatvilágának nagy részét. Nem tudom ki hogy van vele, de engem ez a kilátás aggaszt a legjobban.
A művelés alá vont földek aránya – vagyis az ökológiai lábnyom mérete –, túl nagy ahhoz, hogy a bolygó képes legyen fenntartani, ennek ellenére kiterjedése tovább növekszik. Egy nemrégiben készült tanulmány elemzése szerint a Föld fenntartható kapacitását már 1978-ban sikerült túllépni. Az évezred végére pedig 1,4-szeresen meg is haladtuk a fenntartható teljesítőképességet. Ha a felszín 12%-át sikerült is volna félretenni a természeti környezet számára – ahogy az 1987-es Brundtland-jelentésben javasolták –, akkor ezt a kapacitás értéket korábban, 1972-ban elértük volna. Röviden, a Föld hamarosan elveszti regenerálódási képességét, hacsak nem fogjuk vissza a fogyasztás mértékét, vagy nem növeljük a termelés volumenét.

A fent bemutatott két gazdasági jövőkép dramatizálásával nem az volt a szándékom, hogy egymás mellett létező, eltérő erkölcsi világnézeteket állítsak szembe. Mindenki, aki felelősséget érez úgy a gazdaság, mint a környezet iránt, egyazon kultúrának a tagja. A két vitapartner nézőpontja elsősorban azért különbözik, mert tudatuk az életnek nem egyforma léptékű tér-idő skálájához kötődik. Kiindulási pontjaik eltérnek a világ helyzetének előrejelzésekor figyelembe vett faktorok tekintetében, a gondolatilag áthidalt időtartomány hosszában és a nem-emberi életformák felett érzett felelősség mértékében. A legtöbb kortárs közgazdász, illetve politikai szempontból zömében konzervatívnak minősíthető szóvivőik tisztában vannak azzal, hogy világunk véges és az emberi népesség mérete már nem növelhető lényegesen nagyobbra. Világosan látják az ember szerepét a természeti környezet elpusztításában, csak éppen nem szánnak elegendő időt az erről való elmélkedésre.
A természetvédelmi látásmód szerencsére terjedni kezdett. Talán eljött az ideje annak, hogy ne egyszerűen „természetvédő szemléletnek” nevezzük, mintha még mindig kissé kilógna a legfontosabb emberi tevékenységek fő vonalából, hanem lassan átkeresztelhetjük realista világnézetnek. Egy realisztikus alapokon kidolgozott és irányított gazdasági rendszert képzeljünk el, amiben a kiegyensúlyozott költségvetés rutinszerűen folyik. Ebben a hagyományos nemzeti össztermék (GDP) használatát felváltja a szélesebb lefedést biztosító valós fejlődési mutató (GPI – Genuine Progress Indicator), amely magába foglalja a gazdasági tevékenység környezeti költségeinek becslését is. Már szép számmal élnek köztünk közgazdászok, tudósok és politikai vezetők, akik helyesléssel fogadják a változtatási szándékot.
Mik lennének tehát a népesség és a környezet leglényegesebb jellemzői? Létező adatbázisokból juthatunk hozzá a válaszokhoz, és egyúttal szemléltetni is tudjuk azt a palacknyakat, amin az emberiség és a földi élet egyéb szereplői napjainkban átpréselődni kényszerülnek.
Valamikor 1999. október 12. környékén a világnépesség száma átlépte a 6 milliárdot. A szaporodás évi 1,4%-os rátával folytatódott, és ebben az ütemben naponta 200 ezer emberrel, vagyis hetente egy nagyváros lélekszámával növelte az emberi populáció méretét. A ráta ugyan elkezdett csökkenni, de még ma is exponenciálisnak tekinthető. Eszerint pedig a több ember gyorsabb növekedést jelent, és ez a felpörgés a csillagászati értékekig folytatódik, hacsak a trend meg nem fordul, és a növekedési ráta nullára vagy az alá nem csökken. Az exponenciális görbe szerint az 1950-ben született emberek voltak az elsők a történelemben, akik még életükben látták a világnépesség megduplázódását 2,5 milliárdról a mai több mint 6 milliárdra. A XX. században több ember látott napvilágot, mint amennyi fajunk történelmében azt megelőzően élt. 1800-ban ez a szám körülbelül 1 milliárd, de még 1900-ban is csupán 1,6 milliárd lehetett.
Az emberi populáció XX. századi növekedése sokkal inkább hasonlít a baktériumokéra, mint a főemlősökére. Amikor a Homo sapiens elérte a hatmilliárdot, egyúttal egy másik határt is átlépett; százszorosan meghaladta bármely nagytestű faj biomasszáját, mely valaha élt a Földön. Sem mi, sem a bioszféra többi élőlénye nem lenne képes még egyszer elviselni ilyen léptékű gyarapodást száz év alatt.
A múlt század végén már megmutatkoztak az enyhülés első jelei. A világ egyes területein, Európában, Észak- és Dél-Amerikában, Ausztráliában és Ázsia nagyobbik részén az emberek szép lassan kezdték levenni lábukat a gázpedálról. Az egy nőre jutó gyermekszám 1960 és 2000 között 4,3-ról 2,6-ra esett vissza. Azonban a zéró populációnövekedéshez (ahol a születések és halálozások száma egy állandó populációméretet tart fenn) ezt 2,1-re kellene leszorítani. A 2,0 feletti egytizednyi többlet ellensúlyozza a csecsemő- és gyermekhalandóságot. Amíg a szaporodási ráta akár csak leheletnyivel is, de fölötte van a 2,1-nek, exponenciális népességgyarapodással kell számolnunk. A képlet azt jelenti, hogy ugyan fokozatosan lassuló ütemben, de az emberiség még mindig olyan haladvány szerint növekszik, aminek a végén – természetesen elméletben, és megfelelően hosszú rendelkezésre álló idő mellett – ez a tömeg meghaladhatná a bolygónkét, sőt az ismert világegyetemét is. A bemutatott matematikai elmélkedéssel csak szemléltetni szeretném, hogy nincs olyan kicsinyke pozitív eltérés a zéró szaporodási rátától, ami hosszútávon fenntartható lenne. Másrészről viszont, ha az átlagos gyermekszám 2,1 alá csökken, negatív exponenciális szaporodás áll elő és a népesség száma csökkenni kezd. Természetesen nem lehet a 2,1-ről, mint egy éles határról beszélni, ezzel túlságosan leegyszerűsítenénk a kérdést. Az orvostudomány és az egészségügyi közpolitika fejlődése az értéket a szükséges minimális 2,0 felé mozdíthatja el, míg az éhínségek és háborúk a halálozás növekedésével jóval 2,1 fölé emelheti. Világméretekben azonban a lokális vagy időleges statisztikai ingadozások elmosódnak, kiegyenlítik egymást, és továbbra is a szigorú demográfiai törvények érvényesülnek. Ezek pedig semmi mást nem közvetítenek felénk, mint hogy a mértéktelen lélekszám-emelkedés túlterhelte a Földet.
A 2000. esztendőre Nyugat-Európa összes országában a ráta 2,1 gyermek/nő érték alá csökkent. (Szinte mindegyik kelet-európai országban is. – A ford.) Olaszország élen járt e tekintetben a maga 1,2-es értékével (ennyit a születéspárti vallási doktrínák erejéről). Thaiföld úgyszintén átlépte ezt a bűvös határt, csakúgy, mint az Egyesült Államok nem bevándorló népessége.
Mikor egy ország eléri a zéró növekedéshez szükséges születési rátát (vagy akár alá is megy), az nem rögvest vonja magával a populáció abszolút csökkenését. Ne feledjük, hogy a korábbi felfelé ívelő szakaszban születettek csak évekkel később fognak a népesség gyarapodásához hozzájárulni, mikor fiatalemberként elérik termékenységi csúcsukat. Amint ez a korcsoport, vagyis a gyermeknemző népesség aránya fogyásnak indul, és a társadalom koreloszlása a zéró populációnövekedési szinten stabilizálódik, akkor fog bekövetkezni a népesség tényleges csökkenése. (Magyarországon ehhez nagymértékben hozzájárult a halálozási ráta látványos növekedése az 1960–1970-es években. – A ford.) Vagyis mikor egy nemzet a határvonal alá megy, el kell telnie egy néhány éves késleltetési időszaknak, mire a változás kézzelfogható lesz. Olaszország és Németország már elérte az abszolút negatív növekedés fázisát.
A sok helyen jelentkező népességcsökkenés három összekapcsolódó társadalmi tényezővel magyarázható: a tudomány és a technika által vezérelt gazdaság globalizációjával, a falusi népesség városokba áramlásával, és e kettő együttes hatásaként a nők érdekérvényesítésének megerősödésével. A nők szabadabbá válása mind társadalmi, mind gazdasági értelemben kisebb gyermekszámot eredményezett. Az általuk választott korlátozott szaporodás hihetetlen nagy szerencse, szinte csodának tekinthetjük, az emberi természet igazi ajándékának a jövő nemzedék számára. Gondoljunk bele, történhetett volna akár fordítva is, hiszen a jobb körülmények közt élő, szociális béklyóiktól megszabadult nők dönthettek volna a mennyiségi utódnemzés mellett. De nem ezt tették. Inkább a számszerűen kevesebb, de több odafigyeléssel nevelhető, egészségesebb, tanultabb gyermek vállalását választották, szemben a nagycsaláddal. Egymástól függetlenül, egyidejűleg hozták meg a kedvező döntést. A tendencia úgy tűnik terjedőben van, és talán hamarosan egyetemessé válik. Jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. A szociológusok gyakorta jelentik ki, hogy az emberiséget elsősorban saját ösztönei veszélyeztetik, köztük a törzsiséggel, az agresszióval és a kapzsisággal. Hiszek benne, hogy a jövő demográfusai ki fogják mutatni, mekkora szerepet játszott az anyai ösztön fent leírt megnyilvánulása az egész emberiség fennmaradása szempontjából.
A kisebb családok létrehozásának általánossá váló tendenciája – amennyiben folytatódik – meg fogja állítani a népességnövekedést, sőt egy ponton vissza fogja fordítani. A világnépesség száma elér egy csúcsot, majd csökkenni kezd. Vajon hol lesz ez a csúcs, és mikor fogjuk elérni? S vajon hogy fogja kibírni a természet azt az időszakot, amíg az emberiség eljut addig a pontig? Az ENSZ Gazdasági és Társadalmi Ügyek Osztályának Népesedési Csoportja 1999. szeptemberében egy 2050-ig tartó előrejelzést bocsátott ki, a nők termékenységének függvényében négy lehetséges modellre alapozva. Ha az egy nőre jutó gyermekszám azonnal (2000-ben – A ford.) kettőre csökkenne, a világ népessége 2050-ben 7,3 milliárd körül stabilizálódna. Ez a csökkenési ütem természetesen nem következett be, és nem is várható az elkövetkezendő jó néhány évtized alatt. Vagyis a 7,3 milliárd valószínűtlenül alacsony szám. Ha a termékenységi ráta csökkenése az elmúlt évekkel megegyező ütemben folytatódik, akkor 10,7 milliárd emberrel kell számolnunk 2050-ben, és még néhány évtizednek el kell telnie a csúcs eléréséig. Tételezzük fel, hogy az átlagos gyermekszám azon az értéken marad, ahol napjainkban is van. Akkor 2050-re 14,4 milliárdra fog gyarapodni a világnépesség. Végül pedig képzeljük el, hogy a termékenység csökkenése némiképp felgyorsul az elkövetkező években, és hamarosan alatta lesz a 2,1-es értéknek. Ebben az esetben a század közepén 8,9 milliárd ember él majd a Föld felszínén. A növekedés még egy rövid ideig folytatódni fog, de egyre csökkenő iramban. Mindközül ez utóbbi forgatókönyv megvalósulása a legvalószínűbb. Eszerint a világ népessége valószínűleg a XXI. század végén, valahol 9 és 10 milliárd közt fogja elérni maximumát. Ha a népességszabályozási erőfeszítések eredménnyel járnak, úgy a csúcsérték közelebb kerül a 9-hez, mint a 10-hez.
A rendszerben elég sok a bizonytalansági tényező ahhoz, hogy óvatos derűlátásunkat igazoljuk. Azok a nők, akiknek megadatik a választás lehetősége, és megfizethetik a különféle fogamzásgátló módszereket, a gyakorlatban élnek is a születésszabályozás lehetőségével. Arányuk azonban szélsőséges értékek közt változik az egyes országok között. Európában és az USA-ban például eléri a 70%-ot, de Thaiföld és Kolumbia sem marad le jelentősen. Indonéziában viszont már csak 50%-ról tudunk, Bangladesben és Kenyában épp hogy elérte a 30%-ot, míg Pakisztánban 10% körül mozog. Az egyes nemzeti kormányok határozott szándéka Đ vagy legalábbis egyetértése – biztosíthatja csak a születésszabályozás szintjének emelkedését világszerte. Példának okáért 1996-ban már 130 országban működtek családtervezési tanácsadó szolgálatok. A fejlődő országok több mint felében létezik hivatalos népesedéspolitika, a gazdasági és katonapolitikájuk mellett. A többi nemzet 90%-a határozott szándékát fejezte ki, hogy folytatja a sort. Az Egyesült Államok, ahol a kérdés még ma is tabunak minősül, lehangoló kivétel maradt.
Nem állíthatjuk, hogy a fejlődő országok népesedésszabályozási hulláma túl korán érkezett volna. A világ természeti környezetének sorsa törvényszerűen az ő kezükbe került. Elméletileg most már rajtuk múlik a globális népességnövekedés mértéke, és félő, hogy az életszínvonal emelése iránti igényük követelőző lesz. Reprodukciós kapacitásuk következményei összetettek és igen mélyenszántóak. A fejlődő világban élő népek már most lényegesen fiatalabbak, mint az ipari társadalmak, és a folyamat még nem állt meg. Lagos, Manaus, Karachi és a harmadik világ egyéb nagyvárosainak utcáit gyerekek egész óceánja lepi el. Egy tapasztalatlan európai vagy észak-amerikai utazónak úgy tűnhet, az egész város egy hatalmas iskola, ahol épp tízórai szünetet tartanak. A Föld országai közül legalább 68-ban a 15 évesnél fiatalabb népesség aránya eléri a 40%-ot. Nézzünk meg néhány példát az 1999-es adatok közül: Afganisztán 42,9%, Benin 47,9%, Kambodzsa 45,5%, Etiópia 46%, Grenada 43,1%, Haiti 42,9%, Irak 44,1%, Líbia 48,3%, Nicaragua 44,0%, Pakisztán 41,8%, Szudán 45,4%, Szíria 46,1%, Zimbabwe 43,8%.
Azok az országok, melyek túl szegények és társadalmuk tetemes részét a fiatal korosztályok teszik ki, általában még a minimális egészségügyi és oktatási szolgáltatásokat sem képesek népük számára biztosítani. Habár az olcsó és szakképzetlen munkaerő bőségének lehet néminemű gazdasági előnye, sajnos egyúttal utat nyit a véres etnikai konfliktusok és háborúskodás előtt is. Ahogy a népesség gyarapodása tovább fokozódik, a vízkészletek és a termőföldek tovább zsugorodnak, az ipari társadalmaknak egyre szélesebb fronton kell szembenézniük a kétségbeesett bevándorlók tömegével, valamint a nemzetközi terrorizmus terjedésével. Végre megértettem azt a tanácsot, amit sok évvel ezelőtt kaptam, mikor a természeti környezettel kapcsolatos nézeteimet fejtettem ki az elnöki tudományos tanácsadónak: a külügyi tevékenység a legfőbb támaszunk.
Mennyi embert képes bolygónk eltartani, ha kapacitását a legvégső határokig feszítjük? Csak megközelítő választ adhatunk, ami több eshetőség között mozog, mivel három bizonytalan kimenetelű tényező is befolyásolja: milyen hosszú ideig kell ezt az állapotot a fenntartanunk, mennyire egyenletesen tudjuk a javakat szétosztani, és milyen életszínvonalat szánunk el az emberiség többségének. Vegyük a táplálékot, amit a közgazdászok gyakran használnak az eltartóképesség jellemzéséhez. Az emberiség legfontosabb kalóriaforrását a gabona jelenti. A jelenlegi adatok szerint világtermelése évi kétmilliárd t-ra tehető. Ez elméletben elegendő lenne 10 milliárd indiai táplálására, akik kulturális szokásaik következtében illetve a nyugati mérték szerint igen kevés húst fogyasztanak és zömében növényi táplálékon élnek. Ugyanez a mennyiség csupán 2,5 milliárd amerikait tudna életben tartani, akik Đ szintén hagyományaiknak köszönhetően Đ, a gabona jelentős részét állatállományuk etetésére használják fel.
India és más fejlődő országok feljebb jutása a táplálkozási láncon problematikus kérdés. Ha a talajerózió és a vízkészletek kiaknázása a jelenlegi ütemben folyik egészen addig, mire elérjük a Đ remélhetőleg – 9–10 milliárdos népesedési tetőpontot, az élelemhiány elkerülhetetlennek tűnik. Két lehetőségünk van elkerülni az ínséget. Vagy az ipari társadalmak váltanak egy kevésbé húsközpontú táplálkozás irányába vagy pedig világszerte megnöveljük a termőföldek arányát legalább 50%-kal.
A bioszféra korlátai rögzítettek és a palack nyaka, amin át kell préselnünk magunkat, létező valóság. Bárki, akinek az elméjét nem borítja eufórikus önkívület, tisztán látja, hogy akármit is teszünk, a Föld fajunkat támogató eltartóképessége a végéhez közeledik. Már most kisajátítottuk a bolygó zöld növényei által termelt szerves anyag 40%-át. Ha mindenki egyetértene egy inkább vegetáriánus étrend felvállalásával és nagyon kevés vagy semennyi húsfogyasztással, a jelenlegi 1,4 milliárd ha szántóföld mintegy 10 milliárd embert tudna ellátni. Ha az ember képes lenne az összes, fotoszintézis által a szárazföldön és a tengereken keletkező energiát (kb. 40 billió W), mint táplálékot hasznosítani, a bolygó kapacitása 17 milliárd emberig lenne feszíthető. De még mielőtt elérnénk a legvégső határokig, a Föld az emberi élet számára valódi pokollá válna. Természetesen mindig adódnak egérutak. A kőolaj készleteket át lehet váltani táplálékká, amíg ki nem merülnek. A nukleáris energiát fénytermelésre is fel lehet használni, amivel segíthetjük a fotoszintézist. Ezzel a növények növekedése függetlenné válna a napsugárzástól, mi pedig még több táplálékot nyernénk. Az emberiség reménykedhet abban is, hogy egyszer átalakul egy olyan társadalommá, amit az asztrobiológusok II. típusú civilizációnak hívnak. Vagyis képesek lennénk a Nap teljes energiájának felhasználásával támogatni az emberiség létét a Földön és a naprendszer többi bolygójára telepített kolóniákban. (Galaxisunk egyetlen intelligens létformája sem jutott el erre a szintre, különben valószínűleg már észleltük volna jeleiket valamelyik, a földön kívüli életet kutató program, pl. a SETI, segítségével.) Azt gondolom, a fent bemutatott határok nem kecsegtetnek olyan jövővel, ami miatt feltétlenül ki kellene próbálnunk, meddig bírjuk fenntartani szaporodási őrületünket.
A környezeti változások és a népesedési nyomás mintájának központja a Kínai Népköztársaság, melynek lélekszáma 1,2 milliárd volt 2000-ben. Az egész világ egyötöde. A demográfusok azt valószínűsítik, hogy 2030-ra ez a mennyiség felkúszik 1,6 milliárdig. 1950 és 2000 között Kína lakossága 700 millió fővel gyarapodott, ez több mint amekkora a teljes világnépesség volt az ipari forradalom kezdetén. A felduzzadt embertömeg nagy része a Jangce és a Sárga-folyó völgyében zsúfolódott össze, egy akkora területen, mint az USA keleti fele. Az amerikaiak durván ugyanerről a szintről indultak, de földrajzi helyzetük kifejezetten áldásos volt. Népességrobbanásuk ideje alatt – mikor a köztársaság születésekor számolt 2 millió főről lélekszámuk 270 millióra duzzadt 2000-ig – egy gyakorlatilag lakatlan, de mérhetetlenül termékeny kontinens nyílt meg terjeszkedésük előtt. A duzzadó népesség, akár egy nyugat felé tartó dagályhullám, kitöltötte az Ohio völgyét, a Prérit, és végül a Csendes-óceáni partvidék völgyeit is. A kínaiaknak azonban nincs hová elvándorolni. Nyugatról terméketlen hegységek és sivatagok állják útjukat, délen más civilizációk ellenállásával kell számolniuk. Így népességük azon a szent helyen válik egyre sűrűbbé, ahol őseik évezredeken keresztül művelték a földet. Kína egy túlzsúfolt szigethez vált hasonlóvá, mint egy hatalmas méretű Jamaica vagy Haiti.
Lévén intelligens és találékony nép, mindent megtett, ami lehetséges volt. Napjainkban Kína és az Egyesület Államok a két legnagyobb gabonatermelő állam a Földön, együttesen az élelmiszerek már aránytalanul nagy mennyiségét állítják elő. Azonban Kína népessége közel került ahhoz a ponthoz, hogy hamarosan több élelmiszerre lesz szüksége, mint amennyit megtermelni képes. Egy kutatócsoport 1997-ben olyan tartalmú jelentést küldött az USA Nemzeti Hírszerző Tanácsának (NIC), melynek előrejelzése szerint a 2025. esztendőben Kínának 175 millió tonna gabonára lesz szüksége. Előrevetítve a fejlődési irányt, 2030-ban ez el fogja érni a 200 millió tonnát, azt a mennyiséget, amit jelenleg a kínai mezőgazdaság megtermelni képes. A modellben rejlő hibalehetőség ezt az értéket feljebb vagy lejjebb mozgathatja, de a cselekvési stratégia kidolgozásakor a derűlátás a létező legrosszabb hozzáállás, mikor a tét ilyen magas. 1997-et követően Kína elindított egy tartományi szintű válságprogramot azzal a céllal, hogy az exportkapacitás fokozása érdekében növelje gabonatermelését. Az erőfeszítés sikeres volt, de már maga a kormányzat is beismerte, hogy valószínűleg csak tiszavirág életű lesz. A program következményeként művelés alá kerülnek a peremvidékek, nagyobb lesz az egy hektárra jutó környezeti károsodás mértéke, és rohamos tempóban merülnek ki az ország vízkészletei.
A NIC-jelentés szerint a kínai termelésben keletkező hiány talán pótolható lesz az Öt Nagy gabonaexportőr, az USA, Kanada, Argentína, Ausztrália és az EU által. De ezen domináns termelők exportja, míg 1960 és 1970 között lassú emelkedéssel kúszott felfelé, gyakorlatilag megragadt az 1980-as szinten. A létező mezőgazdasági kapacitás és technológia mellett, úgy tűnik, a kibocsátás szintje nem fog jelentős mértékben megemelkedni. Az Egyesült Államok és az Európai Unió máris visszatérni látszik a földeken történő termeléshez, amivel a korai agrár áruprogramok alatt hagytak fel. Ausztrália és Kanada erősen függ a száraz területek művelésétől, és lehetőségeiknek az alacsony éves csapadékmennyiség szab határt. Argentínának van ugyan némi terjeszkedési lehetősége, de viszonylag kis méretének köszönhetően a gabonatermelés elérhető maximuma csupán évi 10 millió t-val fogja a jelenlegi szintet meghaladni.
Kína egyik lábbal a felszín alatti forrásokból és a nagy folyókból származó víz öntözéses hasznosítására támaszkodik, a bővítés legnagyobb akadálya földrajzi jellegű. A kínai mezőgazdaság kétharmada északon található, a vízkészletek háromnegyede viszont délen, ami gyakorlatilag a Jangce völgyével egyenlő. Az északi vízbázist, beleértve a Sárga-folyót, a Hait, a Huait és a Liaót, a teljes kimerülés közelébe sodorta a határtalan méretű öntözés és háztartási vízhasználat. A Jangcével együtt ezek a régiók adják Kína élelmiszertermelésének háromnegyedét és népességéből 900 millió főt tartanak el. A Sárga-folyó részleges évi kiszáradása már 1972-ben megindult, és területileg a Santung tartomány fővárosától, Csinantól, egészen a tengerig tartó szakaszt érintette. 1997-ben a folyó 130 napra kiszáradt, aztán újratelítődött majd ismét kiszáradt, de ekkor már rekordnak számító 226 napra. Mivel Santung tartomány adja Kína búzatermelésének egyötödét, a kukoricának pedig az egyhetedét, a Sárga-folyó „működési zavarai” cseppet sem mondhatók következményektől mentesnek. Önmagában az 1997-es gabonaveszteség elérte az 1,7 milliárd dollárt.
Időközben az északi síkságok talajvízszintje rohamos tempóban kezdett süllyedni, és az 1990-es évek közepére elérte a 1,5 m/év átlagos rátát. 1965 és 1995 között Peking alatt a talajvízszint 37 m-t esett!
Szembenézve a Sárga-folyó vízgyűjtőjének immár krónikus elégtelenségével, a kínai kormány egy új gát felépítését irányozta elő. A Hsziaolangdi-gát méreteit és kapacitását csupán a Jangcére emelt Három Szurdok Gát haladja meg. Hsziaolangditól azt várják, hogy mind az árvizek, mind az aszály problémáját meg tudja oldani. További tervek születtek olyan átemelő csatornák megépítésére, melyek a Jangcéből – ami sosem szárad ki az év folyamán – a Sárga-folyóba és Pekingbe vezetik a vizet.
Ezek a megoldások talán segíteni fognak a kínai mezőgazdaságon, talán nem, de mindenképpen félelmetes mellékhatásokkal riogatnak. Mindenekelőtt ott van a felső folyás környékéről származó löszös hordalék, ami a Sárga-folyót a világ legzavarosabb vizévé teszi, és a tervezett víztározót folyamatosan a feltöltődés veszélyével fogja fenyegetni. Egyes tanulmányok szerint 30 éven belül csurig fogja tölteni iszappal.
Kína egy olyan szerencsétlen helyzetbe manőverezte magát, amiben alföldi területei a vízellátás újra- és újratervezésével egy gigantikus hidraulikus rendszerként fognak működni. De nem is ez az alapvető probléma. Az egész ügy legsarkalatosabb pontját Kína rettentően nagy embertömege jelenti. Ráadásul ezek az emberek bámulatra méltóan szorgalmasak és törekvőek. Ennek egyenes következményeként vízfogyasztásuk már most is nyomasztóan magas, és folyamatosan emelkedni fog. Az előrejelzések szerint 2030-ra a lakosság vízigénye négyszeresére, vagyis 134 milliárd t-ra fog nőni, míg az iparnak ötszörös emelkedés mellett 269 milliárd t vízre lesz szüksége. Mindennek közvetlen és drasztikus hatása lesz. Kína 617 városa közül 300 már ma is vízhiánnyal küzd.
A dilemmán, melyet Kínában a mezőgazdaságra nehezedő nyomás okoz, különböző mértékben, de a világ többi országa is osztozik. Ahogy az iparosodás előrehalad és az egy főre jutó bevételek növekednek, a népesség egyre több táplálékot kíván. A nagyobb mértékű hús- és tejfogyasztás szintén feljebb helyezi őket az energiapiramison. Mivel a baromfi és vágóállat ellátásához abszolút mértékben is nagyobb takarmánymennyiségre van szükség, mintha az emberek közvetlenül fogyasztanák el a terményt, az egy főre jutó gabonatermelés úgyszintén az egekig fog szökni. Közben a vízkészletek kapacitása nagyjából stagnálni fog. A szabadpiacon a víz mezőgazdasági célú felhasználásának értékét meghaladja az ipari célú alkalmazás. Egy tonna öntözővízzel egy tonna búzát lehet előállítani, ami kétszáz dolláron értékesíthető, de ha a víz bekerül az ipari körforgásba, ott tonnája tizennégyezer dollárt termel. Mivel Kínában már most is hiányzik az elegendő ivóvíz és termőföld, feltörekvő iparosodása következtében még nagyobb árat fog fizetni a vízért. A mezőgazdaság egyre költségesebbé kezd válni, és hacsak nem sokszorozódik meg hirtelen a rendelkezésre álló vízkészlet, az élelem ára is magasabbra fog szökni. Kérdés, mit fog megoldani mindebből a csillagászati összegű közpénzen megépített Három Szurdok és Hsziaolangdi-gát.
Elméletileg egy jómódú ipari társadalomnak nem kell feltétlenül a mezőgazdaságában is önellátónak lennie. Elvileg Kína is ki tudná elégíteni gabonaszükségletét az Öt Nagy által termelt felesleg felvásárlásával. Sajnos azonban népessége túl nagy és a rendelkezésre álló feleslegkészletek túl szűkösek ahhoz, hogy a világpiac szerkezetének megváltoztatása nélkül megoldják a gondot. Önmagában Kína képes lenne annyira felhajtani a gabona árát, ami komoly veszélybe sodorná a jóval szegényebb államok vásárlási lehetőségeit. Jelenleg ugyan csökkenő pályára állt a gabona világpiaci ára, de bizonyosan állíthatjuk, hogy ismét emelkedni fog, amint a Föld népessége eléri a 9 milliárd főt.
A probléma, és a forrásszakértők ebben messzemenően egyetértenek, pusztán a hidrológiai tervek további bonyolításával nem fog megoldódni. A mezőgazdaság szerkezetét a gabona túlsúlyáról célszerű lenne a gyümölcsök és zöldségek irányába tolni, mivel ezek a termények sokkal munkaigényesebbek és Kínának nagyobb versenyképességet biztosítanának. Továbbá igen szigorú vízvédelmi módszereket kell alkalmazni az ipari és háztartási használatban, vagy takarékosabb, például csöpögtető öntözési rendszerek bevezetését kell végrehajtani, szemben a tradicionális elárasztásos és barázdás öntözéses eljárásokkal. A birtokokat magánkézbe kell juttatni, olyan pénzügyi kompenzációs és támogatási programok mellett, melyek elősegítik a gazdák környezetbarát földművelését.
Eközben a Kína növekedését elősegítő környezeti különadó behajtása, habár ritkán bukkan fel a hivatalos közleményekben, lelombozó formában eszkalálódik. Mindközül legbeszédesebb mutató a vizek szennyezése. Érdemes eltűnődnünk néhány adaton. Kína legnagyobb folyóinak összesített hossza 50 ezer km körül lehet. Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének felmérése szerint ennek mintegy 80%-a már nem alkalmas halak megtelepedésére. A Sárga-folyó olyan mértékben szennyezett krómmal, kadmiummal és egyéb mérgekkel, amik a papírgyárakból, olajfinomítókból kerülnek ki, hogy majdnem teljes hosszában gyakorlatilag halott víz. A baktériumok és a mérgező hulladék által okozott fertőzések már járványszerű méreteket öltenek.
Kína talán el tudja látni magát élelemmel még a század közepéig, de a feltárt adatok alapján borotvaélen táncol, akármennyi erőt is fektet a további iparosításba és hidrológiai tervezésekbe. Szélsőséges helyzete sebezhetővé teszi az országot a történelem sötét fordulataival szemben. Egy háború, egy belső politikai forrongás, kiterjedt aszály vagy a termés megfertőződése zuhanópályára állíthatja a gazdaságot. Más országok pedig képtelenek lennének befogadni az leírhatatlan méretű menekültáradatot.
Kínának sokkal komolyabb figyelemre van szüksége. Nem csak azért, mert ennek a bizonytalan egyensúlyú gólemnek egyetlen rossz lépése az egész világot megrengetheti, de azért is, mert ő már messzire jutott azon a göröngyös ösvényen, amivel a jelek szerint az emberiség maradék részének hamarosan szembe kell néznie. Ha Kína megoldja gondjait, a leckét alaposan meg kell tanulnia minden más nemzetnek is. Gondolok itt elsősorban az Egyesült Államokra, amelynek lakossága tűrhetetlen ütemben a túlnépesedik, saját földjének felélésén és a tengeri világ végletes kiaknázásán.
A környezetvédelmet széles körben, és főképp az USA-ban, egy speciális érdekeltségű lobbi tevékenységnek fogják fel. E szemellenzős látásmód szerint művelői remegő kézzel állnak a szennyezés és a veszélyeztetett fajok felett, eltúlozzák ügyeiket, és olyan mértékben gyakorolnak nyomást az ipari tevékenység korlátozására a vadvilág védelme érdekében, ami ellene fordul a gazdasági fejlődésnek és a munkahelyteremtésnek.
A környezet védelme ennél sokkal központibb helyzetű, és a fenti képnél jóval fontosabb szerepet tölt be. Tudományos igényességgel a következőképpen mutathatjuk be a lényegét. A Föld, ellentétben a Naprendszer többi bolygójával, nincs a fizikai egyensúly állapotában. Nagy mértékben függ a felszínét borító élő burok minőségétől, amely az élet fenntarthatóságának feltételeit biztosítja. A bioszféra aktivitásának köszönhetően a talaj, a víz és a légkör százmillió évnyi fejlődés után nyerte el jelenlegi minőségét. Ez a minden képzeletet felülmúlóan összetett kéreg, élő teremtmények halmaza, melyek nagyon pontosan, az energiának és a szerves anyagnak átláthatatlanul globális ciklusain keresztül kapcsolódnak egymáshoz. A bioszféra napról napra, óráról órára újjáteremti ezt a világot, és tartja bámulatosan instabil egyensúlyban. Az emberi faj ennek az instabilitásnak a rabszolgája. Ha bármely irányban megváltozatjuk a bioszféra működését, a természeti környezetet szigeteljük el a biológiának ettől a kifinomult táncától. Mikor leromboljuk az ökoszisztémákat és kipusztulásba hajtunk fajokat, egyúttal tönkretesszük a legfontosabb örökséget, amit ez a bolygó nyújtani tud, és ezzel saját létünket is veszélybe sodorjuk.
Nem angyali lények leszármazottaiként érkeztünk erre a világra. De nem is vagyunk idegenek, akik pusztán benépesítették a Földet. Mi itt jöttünk létre, számos fajjal együtt, utunk millió évekig tartott, és még ma is ezer szállal kötődünk a többiekhez. A természeti környezet, amit ilyen nemtörődömséggel és gondatlansággal kezelünk, valaha bölcsőnk és óvodánk volt, ez lett iskolánk is és egyelőre ez az egyetlen otthonunk. Meghitt módon alkalmazkodtunk különleges feltételeihez, akár a testünkben levő szöveti rostok vagy az egymásba kapcsolódó biokémiai reakciók, melyek az életben maradásunkat biztosítják.
Ez a környezetvédelem valós lényege. Tulajdonképpen egy vezérfonál azok számára, akik szánakozva tekintenek a bolygó egészségi állapotára. De mégsem nevezhető általános világnézetnek, nem vonz el kellő méretű tömeget elsődleges szenvedélyétől, a sporttól, a politikától, a vallástól vagy az egyéni gazdagodástól.
A környezet iránti viszonylagos érdektelenség, ahogy én látom, az emberi természet sajátja. Agyunk olyan vonalak mentén evolválódott, hogy érzelmileg csupán egy kicsinyke földrajzi közeghez, korlátozott számú rokonsághoz és az időben előre két vagy három generációhoz kötődik. A távolba tekintés mind térben, mind időben szembehelyezkedik a darwini elvekkel. Ösztöneinktől vezérelve hagyunk figyelmen kívül minden olyan messzire vezető lehetőséget, amely nem igényel azonnali felülvizsgálatot. Az emberek többsége szerint ez a megfelelő gondolkodásmód. Miért hiszünk ilyen mélyen a rövidtávú tervezés erejében? Az ok igen egyszerű és mélyen beleégett paleolitikus örökségünkbe. Évezredeken keresztül azok éltek tovább vagy hagytak több utódot maguk után, akik rövidtávú előnyökért dolgoztak egy szűk családi és baráti körön belül. Még akkor is, ha közösségi tevékenységük felmorzsolta saját fejedelemségüket vagy birodalmukat. A hosszú távú előretekintés, ami saját leszármazottaikat megóvhatta volna olyan éleslátást és kiterjedt önfeláldozást kívánt volna, amit ösztöneikből fakadóan képtelenek voltak alapvető jellemvonásaik közé beépíteni.
A környezettudatos gondolkodás nagy dilemmája a rövid és hosszú távú értékek közötti ellentétből fakad. Saját törzsünk vagy országunk számára viszonylag könnyen ki tudjuk válogatni a közeli jövőre hatást kifejtő tényezőket, de nem jelent bonyolultabb feladatot a távoli jövőben és globális méretekben megjelenő haszon kijelölése sem – legalábbis elviekben. Más részről viszont óriási nehézséget okoz a két látásmód egyesítése egy általánosan elfogadott etikai világnézetben. Nincs azonban más lehetőségünk, mint hogy megpróbáljuk ezt véghezvinni, mert az egyetemes környezeti etika az egyetlen járható út, amit taposva az emberiség átjuthat ezen a palacknyakon, ahova bolond módjára beleszorította magát.